2008 június: Pécs - Banja Luka-Jajce-Mosztár-Korcula

Pécsről indultunk autóval. Eredeti tervünk az volt, hogy kora hajnalban kelünk és míg a gyerekek alszanak, gyorsan betesszük őket az autóba, hogy mire felébrednek már a táv egy jó részét letudtuk. Annyival is kevesebb nyűg lesz velük, hiszen hosszú az út Korculáig. Persze mivel előző este éjfél után kerültünk ágyba (szendvicskészítés, pakolás) nehezünkre esett a korai kelés. Végül reggel 7 óra tájban tudtunk csak elindulni, de nekünk szülőknek még így is kóválygott a fejünk a kialvatlanságtól. Bezzeg a gyerekek - különösen a három éves lányunk - éberek voltak és izgatottak. Szerencse, hogy velünk jön a nagyi is, legalább lesz aki leköti őket az autóban. Végül most sem volt velük gond az egész út alatt. Aranyosak voltak, sokat csicseregtek és szívesen énekeltek velünk az út alatt.

Úgy döntöttünk, hogy nem kerülünk Zágráb felé, hanem a direkt déli irányt választjuk, hiszen Korcula szinte nyíl egyenesen délre fekszik Pécstől. Ez azért jó, mert legalább jó lassú lesz az út Bosznián keresztül (egész Boszniában 40 km autópálya készült el). De nem, komolyan, így kilométerben rövidebb az út és ráadásul ezerszer több a látnivaló. Bosznia és Hercegovina egyszerűen gyönyörű.

A horvát határt hamar elértük Drávaszabolcsnál és a Dráván átkelve már Szlavóniában (Horvátország Dráva és Száva közötti része) jártunk. Ez az út legfárasztóbb része, hiszen a Bosnyák határig szinte egymást érik a falvak.  Nem erre szoktunk menni, sőt gyerekkorom óta most először kerülök Banja Luka (Lukácsbánya, Bosznián belüli Szerb Köztársaság fővárosa) felé. Általában az Eszék-Szarajevó-Mosztár utat választjuk, de most nem a leggyorsabb megérkezés, hanem a kirándulás volt a cél.

Egyébként is Mostarban fogunk éjszakázni, így kényelmesen végig tudunk nézni mindent.

Ha már Banja Luka felé megyünk is, egyszerűbb lett volna a barcsi határátkelőt választani, de arra talán még több a falu  (mi ezeket csak Denci-nek nevezzük, mert az út egy részén mindenféle Zdenci nevű helység található: Veliki Zdenci, Mali Zdenci és sok hasonló kb. 25 km hosszan). Ezért választottam inkább a drávaszabolcsi határátkelőt és egy, a térképen rövidebbnek tűnő útvonalat. Ezzel sikerült is másfél órányi időt elveszteni. A Nasice és Pozsega között a főútról letérve olyan keskeny úton találtuk magunkat, hogy találgattuk, vajon vezet-e egyáltalán valahová, vagy egyszer csak valami faluvégi földútba torkollik. Nos vezetett. Dombra fel, dombra le. Egy helyen egy egész birkanyáj állta utunkat, akik dudálásra sem akartak megmozdulni. Ott álltak az út közepén és csak néztek ránk a nagy barna, bárgyú szemeikkel. Tudtuk, éreztük, mi vagyunk itt a betolakodók. Ők ezt így szokták. Állnak az út közepén és néznek. Az egész olyan volt, mint a filmekben. Egyébként gyönyörű dombos tájakon, hatalmas erdőkön keresztül vágtunk át (Papuk hegység). Valójában egyáltalán nem bántuk, hogy így alakult. Élveztük a helyzetet. Az erdők pedig érintetlennek tűntek. Igazi őserdők. Talán nem is csoda, hiszen sok helyen ki voltak téve még a kis halálfejes táblácskák az út szélén. Szomorú mementói a háborúnak. Még mindig hatalmas területek vannak elaknásítva nemcsak Boszniában, hanem Horvátország szlavóniai részén is. Gondolom idővel a vadállatok megoldják a gondot, ha az államnak nincs pénze az aknamentesítésre (egyébként úgy rémlik, a háború után a gazdák a juhnyájukat terelték rá földjeikre, hogy velük robbantsák fel az aknákat, de lehet, hogy ez csak egy legenda, hiszen gondolom egy akna akármilyen súlyra nem robban fel). Mindenestre ilyen helyen egy dolgot kerülni kell: nem szabad az útról letérni még ha a szükség úgy hozná is. Nagyjából 10 óra felé álltunk meg először pihenni és néhány szendvicset elpusztítani.