második rész

A gyerekeket nehéz volt az ülésükbe újra begyömöszölni, mert a parkban ahol megálltunk nagyon élvezték a futkározást. Az út nagy részét egyébként végigaludták, amikor meg ébren voltak beraktunk valami mese CD-t (a Móra meséket imádták) vagy Gryllusz-Halász Judit kombóból valamit, esetleg az angol nyelv CD-jüket. Legjobban azt imádják, ha velük együtt énekelünk.

Az út érdekes része azonban csak most kezdődött. Végre elértük a Szávát és ezzel a Bosnyák határt is Gradiskánál. Míg a magyar-horvát határon átlépve nem érezhetjük magunkat külföldön, hiszen Szlavónia mindig vegyes horvát-magyar régió volt, ahol kulturálisan, gasztronómiailag, építészetileg egyértelműen (bár nyelvileg már egyre kevésbé) a magyar hatás érvényesült, addig a Száván átlépve Boszniában már teljesen más világba lépünk. Bár csak 150 km-re vagyunk a magyar határtól, a kulturális váltás elég egyértelmű, már a hídon átkelve is a karcsú minaretek látványa fogad bennünket. Boszniában is voltak jelentős magyar kolóniák, de hatásuk nyilvánvalóan nem volt domináns.

Ez mindig egy multietnikumú színes és rendkívül érdekes területe volt régiónknak. Kár, hogy mi Magyarok ennyire elfeledkeztünk róla mind gazdaságilag, mind kulturálisan. Pedig itt van a szomszédban. A színes kavalkádhoz az elmúlt 16 évben egy új - szerintem kétes értékű - szín is került. Boszniának ezen része ugyanis a boszniai Szerb Köztársasághoz tartozik (Republica Srpska) és az itten Szerbek identitásuk bizonyítására átvették (újra felvették?) a cirill betűs írást. Ez nekem nem jelent gondot, hiszen vagy 10 évig tanultam az Oroszt, de párom már az útjelző táblák láttán is sokkot kapott. Végén azért mindig belejön valahogy. Lehet, hogy egyszer tényleg meg is tanulja a betűket?

Aki nem ismeri Boszniát elképzelhető, hogy valami kusturicai nyomort, vagy afgán állapotokat vár. Ezzel szemben az igazság az, hogy Bosznia volt a hajdani Jugoszlávia harmadik leggazdagabb tagállama (Szlovénia és Horvátország után). Még néhány évvel ezelőtt is jelentős különbség volt azonban az országon belüli szerb és horvát-bosnyák területek között. Míg a szerb területen semmi gazdasági tevékenység nyomát nem lehetett látni, az utakon alig voltak autók, az emberek csak csoportokba verődve beszélgettek, addig a horvát-bosnyák részén az országnak igazi pezsgést lehetett látni. Az utak tele áruszállító kamionokkal, mindenütt építkezés és felújítás. Mára ez a különbség eltűnt és a szerb területen is beindult az élet. A főutak egyébként jól karbantartottak és az emberek általában betartják a közlekedési szabályokat. Az utakon persze sok a kivénhedt német gyártmányú autó (főleg kettes golf). Igazából semmi olyat nem lehet látni, ami Magyarországon ne fordulna elő. Ott azért még valamennyivel több a szemét és nagyobb a szervezetlenség, összevisszaság, de tudok Magyarországon és Budapesten is olyan helyeket, melyek nyugodtan lehetnének Boszniában is. Ez persze inkább ránk nézve szégyen.

Az út Banja Lukáig egyébként nem túl érdekes. Sík területen kelünk át, de ezen a területen háború nyomai korlátozottabbak. Annál több a Szerb identitás bizonyítását szolgáló újabbnál újabb ortodox templom. Némelyik igen vicces, hiszen a minaretekkel úgy akar versenyezni, hogy az egyébként eredetileg zömök templomtornyot megnyújtják, hogy magasabb legyen mint a szomszéd mecset minaretje. Ezzel az ortodox keresztény templom gyönyörű, klasszikus arányait sikerül teljesen tönkretenni és egy igazi ronda, gnóm épületet létrehozni. Egész Boszniára jellemző egyébként ez a versengés. Állítom, hogy az új épületek fele valamilyen etnikum vallási épülete: vagy ortodox, vagy katolikus templom vagy dzsámi, mecset.